Lanisee - Web

Lilian (2010)

Leírás: A Lilian novella életről és halálról, az élet és a halál értelméről.

Figyelmeztetés: Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott!

Moccanni sem bírok. Azt hiszem, vérzik az oldalam, eltört az egyik lábam és két hatalmas vágás díszlik a hátamon is. A hasamon fekszem, meztelenül, nem látok semmit sem. A többi érzékem azonban olyan éles, mint a macskáé. Talán a túlvilág szagát érzem, ha ugyan van. Ezidáig mesének hittem, ahogy most visszaemlékszem.

Huszonhat éves vagyok, mindössze. A nevem nem fontos. Nem is emlékszem rá. Soha nem mondta ki senki az anyám halála óta. A foglalkozásom: haldokló gyilkos. Elvégre is az ember azt mondja foglalkozásának, amiből él. Én ebből élek. Embereket ölök és az emberek szép lassan megölnek engem. Bár, most múlt időben kellene beszélnem, mert én már nem ölhetek meg senkit ebben az életben. Én felkelni sem fogok erről a lucskos macskakőről soha.

Az orrom hegyével még érzem, hogy hideg van, de minden más tagom melegnek hiszi a testemen pattogó jégszemeket, amelyeket az ég nyilván azért küldött, hogy lassítsák az elmúlásomat. Ha ugyan van ég egyáltalán.

Már meg sem tudom számolni, hány embert öltem meg. Azt tudom, hogy az első, a leges-legelső a nővérem volt. Egy ujjal sem nyúltam hozzá, hiszen alig voltam tíz vagy tizenkét éves, de úgy gyűlöltem őt, ahogyan csak képes az ember. Nem túlzás kijelenteni, hogy a halálba kergettem, pedig az egyetlen támaszom volt az anyámat kivéve. Az anyám... Az ő gyilkosa is én vagyok, illetve ténylegesen én vagyok. De az anyám haldoklott! Ő kérte, hogy segítsek rajta, ha van szívem. Könyörgöm, alig voltam tizenöt! Bezárva éltem, azt sem tudtam, mit jelent a halál! Sosem mondták el, soha nem beszélt róla senki körülöttem! Én a szívébe vágtam a kést. Erőm volt, dühöm volt... Szívem meg nem volt, már akkor sem.

Akkor maradtam egyedül, ahogy pedig egyedül maradtam, elkezdtem elveszni. A világ kegyetlen volt velem. Valahogy megúsztam a nevelőintézetet, az utcára kerültem helyette. Jóképű voltam és jól játszottam a szerepemet, mindig akadt ágy és női kebel, amin elalhattam. Legalább annyi nővel voltam, mint ahányat aztán megöltem, mielőtt reggel elindultam volna. Nem egyet talán szerettem volna közülük, ha lett volna szívem, de nem, nem adott lehetőséget egy sem. Illetve, de, egy igen. A többi azonban átkozott szuka, büdös kurvák, megdugtam őket és mehettem, egy-kettő fenyegetett, néhányan felpofoztak. Három közös volt bennük: megdugtam őket, megöltem őket és nem emlékszem rájuk. Csak arra az egyre.

Érzem, ahogy könnyek szöknek ki a szememből. Vagy ez is vér, csak a színe más? Elvégre is ugyanúgy, ahogy az utóbbi, ez is akkor buggyan ki, ha valami fáj. De mi fájna, ha szívem nincsen?

A szívemet Lilian elvitte a túlvilágra. Őt ismerve azóta is vár, ott vár rám, reméli, hogy ugyanoda kerülök, ahová ő. Csakhogy Lilian ártatlan volt. Gyönyörű, fiatal angyal, aki mást sem csinált a Földön, csak szenvedett. Milliomos férje rabszolgaként tartotta, ő volt az, akit társaságban mutogatni lehetett. Milyen csendes, kedves, engedelmes! Mennyire szép! Tudom, ezer meg ezer férfi feküdt lopva az ágyába, hogy kiélvezze a társaságát, ő pedig csak sírt és sírt, mégis ugyanolyan szép maradt. Többezredik lehettem, akit a sors a hálószobájába vitt. De tudtuk egymásról, hogy nem ugyanazok vagyunk, mint a világ számára. Én nem egy az ő addigi hálótársai közül, ő pedig a legtávolabb állt azoktól a nőktől, akikkel lefeküdtem és akiket aztán lelki bajok nélkül megöltem.

Szerettem Liliant, csak így, szív nélkül. És megöltem. Megöltem, mert meg kellett tennem. Meg kellett kímélnem. Féltékeny voltam! És féltettem is őt, aggódtam, hogy a férje idióta barátai, azok a töketlen pöcsök szétcseszik az egész életét, a lelkét... Meg kellett halnia, hogy élhessen, nem volt más választás.

Azért a javamra legyen írva, hogy végeztem a férjével is és a pokolra küldtem nem egyet Lilian néhai „udvarlói” közül. Ha valamikor, akkor egyszer nem éreztem magam gyilkosnak. Megváltónak éreztem magam. Megmentőnek. De attól a perctől kezdve, hogy a sors elvette tőlem Liliant, az egész csak rosszabb lett. Nő nem kellett többé. Férifakat kerestem, leginkább a néhai férj széteső baráti társaságából. Gusztustalan volt, de megdugtam őket is, aztán halál várt rájuk. Ennyit érdemeltek. Vagy még ennyit sem. Mondhatni, ők inkább gyilkosok voltak, mint én, hiszen az ő áldozatuk minden egyes kínzó éjszaka után életben maradt, folytatnia, tűrnie kellett tovább. Hihetetlen. És mindezt Őmiatta, csak az Őiránta érzett szeretetből volt muszáj megtennem. Talán többtíz, többszáz ürgét „próbáltam fel” mire valamelyest csendesedett a bosszúvágyam. Akkor határoztam el, hogy abbahagyom, hogy megölöm magam. Egyetlenegyszer sem azért, mert büntetést érdemlek, vagy mert kegyetlen, vérengző sorozatgyilkos lennék, csak Lilian nélkül nem volt már értelme élnem, nem volt már értelme eljátszanom sem, hogy élek.

Próbáltam, de nem ment. Akartam autó elé ugrani, akartam főbe lőni magam, akartam felvágni az ereimet, mégis megtorpantam mindahányszor. Ha valamikor, akkor először érezni kezdtem azt a bizonyos halottnak hitt szívemet, de mindig csak egyszer-egyszer dobbant fel, amíg jelezte nekem: nem tehetem meg. Nem végezhetek magammal. Nem ilyen egyszerű mennybe vagy pokolba kerülni, bármi jár is. Azok után, amiket már végigcsináltam, nem.

Most pedig itt fekszem, csupa vér vagyok. Könny és vér keveredik alattam a testmelegemtől felolvadt saras hóval. Sebeimet csapkodja a vér. Nincs már idő, nincs már egyáltalán semmi, csak az emlékek és a lélek a csupa seb meztelen testben.

Hogy ki ölt meg? Az egyetlen, akinek mellettem kellett volna állnia. Az egyetlen, akitől nem ezt kellett volna, hogy kapjam. Igen, mocskos gyilkos vagyok, igen, megkúrtam többszáz nőt, seggbe raktam ugyanannyi férfit, mindet kivégeztem és mégsem kaptak el. Most pedig elkapott a legjobb büntetőbíró, a bosszú. De miért bosszú? Miért pont ezért a tettemért kell meghalnom, ezért az egyért, amiről tudom, hogy jó volt és helyes?

Miért pont Lilian nővére talált meg, hogy kinyírjon, hogy mozgásképtelenné tegyen, levetkőztessen, megkötözzön, felnyomjon egy fogalmamsincsmicsodát a segglyukamba és szétvagdalja, összetörje a testemet? Lilian nővére... Szerettem Liliant, ő is engem. Én csak megmentettem... Én mindent Őmiatta tettem... Szeretlek, Lilian... Nem akarok meghalni, élni akarok! Veled akarok lenni! Vissza akarom fordítani ezt az egészet!

Irgalmatlanul fáj minden porcikám, tudom, de rég nem érzem, régen csak a szívemet érzem, azt a rohadt szívet, ami éppen most volt képes elkezdeni dobogni és kurvára fáj! Nem akartam megölni azokat, akiket, nem akartam bántani senkit sem! Hol csesztem el? Miért csesztem el? Ki tehet róla? Ki tett tönkre? Lett volna esélyem? Mit kellett volna csinálnom? Hogyan szökhettem volna el még idejében?

Lilian...

Lanisee 

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat